Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
 csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
 míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
 intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az essők,
 csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben
 egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
 téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
 mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

RADNÓTI MIKLÓS

Aber wir, zufrieden gesellt, wie die liebenden Schwäne,

Wenn sie ruhen am See, oder, auf Wellen gewiegt,

Niedersehn in die Wasser, wo silberne Wolken sich spiegeln,

Und ätherisches Blau unter den Schiffenden wallt,

So auf Erden wandelten wir. Und drohte der Nord auch,

Er, der Liebenden Feind, klagenbereitend, und fiel

Von den Ästen das Laub, und flog im Winde der Regen,

Ruhig lächelten wir, fühlten den eigenen Gott

Unter trautem Gespräch; in Einem Seelengesange,

Ganz in Frieden mit uns kindlich und freudig allein.

Aber das Haus ist öde mir nun, und sie haben mein Auge

Mir genommen, auch mich hab ich verloren mit ihr.

Darum irr ich umher, und wohl, wie die Schatten, so muß ich

Leben, und sinnlos dünkt lange das Übrige mir.